Sziasztok!
Tudom, nagyon régen jelentkeztem már, és ha néha-néha felbukkantam, akkor is ígérgettem a frisst, ami nem érkezett meg. Ez azért van, mert kissé megrekedtem a történettel, éppen ezért szeretném a segítségeteket kérni. Arra gondoltam, mi lenne, ha 1-2 vállalkozó szellemű olvasóm írna 1-1 fejezetet a történethez (amolyan körtörténet szerűen, tehát a két fejezetnek kapcsolódnia kell egymáshoz). Aztán pedig már én folytatnám :D
Jelentkezni a zizi.london98@gmail.com -on lehet, kérdéseiteket pedig akár a hozzászólásban is feltehetitek :)
2011. június 21., kedd
2011. február 27., vasárnap
4. fejezet
Itt a várva várt fejezet :) Tudom, hogy későn jött, de ameddig nem kapok legalább 1 véleményt, addig nem jön a másik ;)
A doktor elég sajnálkozóan nézett ránk, amikor szembejött velünk a folyosón. Betessékelt minket az irodájába, és leültetett minket.
- Sajnálatos hírt kell közölnöm önökkel. A barátnőjük AIDS-es - Luca a kezébe temette arcát, és sírt, a válla is rázkódott. Felpattantam a székből, majd megszólaltam:
- Köszönjük hogy közölte. Luca, kérlek gyere ki a folyosóra, szeretném veled megbeszélni - ráémnézett hatalmas, de mindent tudó szemekkel. Láttam rajta, hogy megvilágosodott. Felállt, és jött utánam.
- Emlékszel, amikor Réka nagyon a padlón volt? Emlékszel, mit történt akkor? Az egész az miatt van... - magyaráztam neki, majd elmerengtem
"Hideg tél volt, a kabátomat szorosan összehúztam magamon, és gyors léptekkel siettem haza, a lányokkal közösen kibérelt albérletbe. Örültem, hogy elmaradtak plusz óráim, így nem este hétkor végeztem. Amikor a lépcsőházhoz értem, elővettem a kulcsot, kinyitottam az ajtót, majd meghívtam a liftet. Idegesen kopogtam a falon, míg végre megérkezett. Beszálltam, és megnyomtam a 3-as gombot. Felértem a lakásunkhoz, és bementem, de ott döbbenetes látvány fogadott. Réka egy fiú társaságában ült a földön, szúrta be magának a drogot. Csak akkor vett észre, amikor végzett, és kivette a tűt.
- Menj el! - utasítottam a fiút, aki viszonylag tiszta állapotban volt, így megtette amit kértem. Kikapta Réka kezéből a tűt, és elment.
- Ez mégis mi votl?! Drogozol? Mióta? - kérdeztem idegesen.
- Ma óta - mondta kábán. - Anya meghalt.
- És erre a drog a megoldás?
- Nem... nem tudom, hagyjál! - kiáltotta, és átkarolta a lábaimat. Először nem tudtam mit akar, majd hirtelen kibillentett az egyensúlyomból, hogy elessek. Felkeltem, és bezártam a bejárati ajtót, majd kimentem a konyhába, elővettem a telefonom, és tárcsáztam a mentőket. Leültem Réka mellé, és vártam a mentőket. Negyed óra múlva kopogtak is, beengedtem őket. Velük együtt jött Luca is.
- Mi történt? - kérdezte tőlem.
- Meghalt az anyukája, és bedrogozta magát. - Luca nem válaszolhatott, ugyanis az egyik mentős odajött hozzánk.
- Kérem pakoljanak össze néhány fontos dolgot a hölgynek, ugyanis be kell vinnünk elvonókúrára. Bólintottam, és bementem a szobájába. Beraktam neki néhány tiszta pizsamát, és tisztálkodó szereket. Kimentem a nappaliba, és intettem a mentősnek, hogy mehetünk. Betették Rékát a mentőbe, és mi is beültünk mellé.
(...)
Halvány, nagyon halvány mosollyal jött ki az elvonóról. Újra kezdett hasonlítani a régi Rékára, de még elég meggyötört volt. Odajött, és megölelt engem is, és Lucát is. Hazafele mentünk, amikor Luca megszólalt:
- Azt hallottam a suliban, hogy angol tanulmányi kirándulás lesz Londonba.
- Tényleg? - kérdeztük egyszerre Rékával.
- Igen, de egy hét múlva lejár a jelentkezési határidő - mondta szomorúan.
- Réka, mit szólnál hozzá, ha elmennénk? Jót tenne neked is...
- Rendben, menjünk! - mondta, és folytattuk utunkat hazafele."
Luca ismét sírt. Megfogtam a karját, és finoman bevittem Réka kórtermébe. Ébren volt.
- Sziasztok, lányok! - köszönt. Nem sírt, mégcsak nem is tűnt szomorúnak. - Elmondták? - kérdezte. Luca némán bólintott.
- Miért kellett ezt csinálnod? - kérdeztem csendesen. Az agyamba bevillant a kép, ahogy Réka itt fekszik, mi pedig ülünk körülötte, majd elkezd halványodni a teste, és végül eltűnik. Megráztam a fejem. Hülyeség.
- Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle - mondta rekedten. Luca csak ült, és némán nézett maga elé. - Haragszotok rám?
- Nem, szívem - fogtam meg a kezét. - Csak a szomorúság és a tehetetlenség dolgozik bennünk.
Ahogy ezt kimondtam, nyílt a kórterem ajtaja, és belépett Jenson.
- Te hogyan... - kérdeztem, de Réka a szavamba vágott.
- Én szóltam neki. Mire nem jó a mai fejlett technika - mosolygott halványan, mire én is megpróbálkoztam egy félmosollyal.
- Elmegyek kávéért - szólalt meg Luca. - Hozzak valamit nektek is? - nézett ránk.
- Nekem is hozz egy kávét, légyszíves - mondtam, mire bólintott, és kiment az ajtón. - Értesítették már a tanárnőt és a apukádat?
- Igen, Zsuzsa néni nem sokára jönni fog. Apának még nem szóltak.
Ekkor kivágódott a kórterem ajtaja, amin sietősen belépett Réka orvosa, megállt a szoba közepén, majd Rékára mutatva közölte:
- Maga nem AIDS-es, összecseréltük a leleteket. Elnézésüket kérjük, ilyen még soha nem fordult elő itt. - Mikor befejezte a mondatát, Réka megszólalt:
- Ez most komoly? Akkor nem vagyok beteg? - A doki bólintott.
- Az ön betegsége könnyen gyógyítható, gyógyszerekkel kezelhető betegség. - Erre a mondatra mindenki elmosolyodott, én viszont hamar végetvetettem a doki örömének.
- Tőlünk az öröm miatt nem kap semmyilen leszidást, de azt, amit a beteg hozzátartozóitól kap, azt nem teszi zsebre!
- TIsztában vagyok vele. - Majd Réka felé fordult. - Ön megkapja a gyógyszereit, és holnap mehet haza - mondta, és kiment a kórteremből.
- Ekkora mázlit - szólaltam meg mosolyogva, mire Jenson átölelt. Ekkor betoppant Zsuzsa néni elég zilált külsővel.
- Ne mondjatok semmit, a doki felvázolt mindent nagyjából. Réka, hatalmas mázlid van, ugye tudod? - mosolygott.
- Igen, tudom Zsuzsa néni.
- Öhm, lehetne egy kérésem magától? - szólaltam meg. - Lehetne, hogy ma éjjel Jenson velem aludjon a szállodában? Kérem!
Zsuzsa néni mégcsak most látta meg őt. Hatalmas csodálkozás ült ki az arcára, majd megszólalt:
- Az egyik összeszed egy Forma 1-es pilótát, a másik rosszul lesz, és összecserélik a leleteit egy halálos betegével... Édes Istenem! - mondta, és leült. Majd mosolyogva hozzátette: - Ám legyen, ott aludhat.
- Köszönöm szépen!
Ez után mindenki elköszönt Rékától, és elindultunk vissza a szállodába.
A doktor elég sajnálkozóan nézett ránk, amikor szembejött velünk a folyosón. Betessékelt minket az irodájába, és leültetett minket.
- Sajnálatos hírt kell közölnöm önökkel. A barátnőjük AIDS-es - Luca a kezébe temette arcát, és sírt, a válla is rázkódott. Felpattantam a székből, majd megszólaltam:
- Köszönjük hogy közölte. Luca, kérlek gyere ki a folyosóra, szeretném veled megbeszélni - ráémnézett hatalmas, de mindent tudó szemekkel. Láttam rajta, hogy megvilágosodott. Felállt, és jött utánam.
- Emlékszel, amikor Réka nagyon a padlón volt? Emlékszel, mit történt akkor? Az egész az miatt van... - magyaráztam neki, majd elmerengtem
"Hideg tél volt, a kabátomat szorosan összehúztam magamon, és gyors léptekkel siettem haza, a lányokkal közösen kibérelt albérletbe. Örültem, hogy elmaradtak plusz óráim, így nem este hétkor végeztem. Amikor a lépcsőházhoz értem, elővettem a kulcsot, kinyitottam az ajtót, majd meghívtam a liftet. Idegesen kopogtam a falon, míg végre megérkezett. Beszálltam, és megnyomtam a 3-as gombot. Felértem a lakásunkhoz, és bementem, de ott döbbenetes látvány fogadott. Réka egy fiú társaságában ült a földön, szúrta be magának a drogot. Csak akkor vett észre, amikor végzett, és kivette a tűt.
- Menj el! - utasítottam a fiút, aki viszonylag tiszta állapotban volt, így megtette amit kértem. Kikapta Réka kezéből a tűt, és elment.
- Ez mégis mi votl?! Drogozol? Mióta? - kérdeztem idegesen.
- Ma óta - mondta kábán. - Anya meghalt.
- És erre a drog a megoldás?
- Nem... nem tudom, hagyjál! - kiáltotta, és átkarolta a lábaimat. Először nem tudtam mit akar, majd hirtelen kibillentett az egyensúlyomból, hogy elessek. Felkeltem, és bezártam a bejárati ajtót, majd kimentem a konyhába, elővettem a telefonom, és tárcsáztam a mentőket. Leültem Réka mellé, és vártam a mentőket. Negyed óra múlva kopogtak is, beengedtem őket. Velük együtt jött Luca is.
- Mi történt? - kérdezte tőlem.
- Meghalt az anyukája, és bedrogozta magát. - Luca nem válaszolhatott, ugyanis az egyik mentős odajött hozzánk.
- Kérem pakoljanak össze néhány fontos dolgot a hölgynek, ugyanis be kell vinnünk elvonókúrára. Bólintottam, és bementem a szobájába. Beraktam neki néhány tiszta pizsamát, és tisztálkodó szereket. Kimentem a nappaliba, és intettem a mentősnek, hogy mehetünk. Betették Rékát a mentőbe, és mi is beültünk mellé.
(...)
Halvány, nagyon halvány mosollyal jött ki az elvonóról. Újra kezdett hasonlítani a régi Rékára, de még elég meggyötört volt. Odajött, és megölelt engem is, és Lucát is. Hazafele mentünk, amikor Luca megszólalt:
- Azt hallottam a suliban, hogy angol tanulmányi kirándulás lesz Londonba.
- Tényleg? - kérdeztük egyszerre Rékával.
- Igen, de egy hét múlva lejár a jelentkezési határidő - mondta szomorúan.
- Réka, mit szólnál hozzá, ha elmennénk? Jót tenne neked is...
- Rendben, menjünk! - mondta, és folytattuk utunkat hazafele."
Luca ismét sírt. Megfogtam a karját, és finoman bevittem Réka kórtermébe. Ébren volt.
- Sziasztok, lányok! - köszönt. Nem sírt, mégcsak nem is tűnt szomorúnak. - Elmondták? - kérdezte. Luca némán bólintott.
- Miért kellett ezt csinálnod? - kérdeztem csendesen. Az agyamba bevillant a kép, ahogy Réka itt fekszik, mi pedig ülünk körülötte, majd elkezd halványodni a teste, és végül eltűnik. Megráztam a fejem. Hülyeség.
- Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle - mondta rekedten. Luca csak ült, és némán nézett maga elé. - Haragszotok rám?
- Nem, szívem - fogtam meg a kezét. - Csak a szomorúság és a tehetetlenség dolgozik bennünk.
Ahogy ezt kimondtam, nyílt a kórterem ajtaja, és belépett Jenson.
- Te hogyan... - kérdeztem, de Réka a szavamba vágott.
- Én szóltam neki. Mire nem jó a mai fejlett technika - mosolygott halványan, mire én is megpróbálkoztam egy félmosollyal.
- Elmegyek kávéért - szólalt meg Luca. - Hozzak valamit nektek is? - nézett ránk.
- Nekem is hozz egy kávét, légyszíves - mondtam, mire bólintott, és kiment az ajtón. - Értesítették már a tanárnőt és a apukádat?
- Igen, Zsuzsa néni nem sokára jönni fog. Apának még nem szóltak.
Ekkor kivágódott a kórterem ajtaja, amin sietősen belépett Réka orvosa, megállt a szoba közepén, majd Rékára mutatva közölte:
- Maga nem AIDS-es, összecseréltük a leleteket. Elnézésüket kérjük, ilyen még soha nem fordult elő itt. - Mikor befejezte a mondatát, Réka megszólalt:
- Ez most komoly? Akkor nem vagyok beteg? - A doki bólintott.
- Az ön betegsége könnyen gyógyítható, gyógyszerekkel kezelhető betegség. - Erre a mondatra mindenki elmosolyodott, én viszont hamar végetvetettem a doki örömének.
- Tőlünk az öröm miatt nem kap semmyilen leszidást, de azt, amit a beteg hozzátartozóitól kap, azt nem teszi zsebre!
- TIsztában vagyok vele. - Majd Réka felé fordult. - Ön megkapja a gyógyszereit, és holnap mehet haza - mondta, és kiment a kórteremből.
- Ekkora mázlit - szólaltam meg mosolyogva, mire Jenson átölelt. Ekkor betoppant Zsuzsa néni elég zilált külsővel.
- Ne mondjatok semmit, a doki felvázolt mindent nagyjából. Réka, hatalmas mázlid van, ugye tudod? - mosolygott.
- Igen, tudom Zsuzsa néni.
- Öhm, lehetne egy kérésem magától? - szólaltam meg. - Lehetne, hogy ma éjjel Jenson velem aludjon a szállodában? Kérem!
Zsuzsa néni mégcsak most látta meg őt. Hatalmas csodálkozás ült ki az arcára, majd megszólalt:
- Az egyik összeszed egy Forma 1-es pilótát, a másik rosszul lesz, és összecserélik a leleteit egy halálos betegével... Édes Istenem! - mondta, és leült. Majd mosolyogva hozzátette: - Ám legyen, ott aludhat.
- Köszönöm szépen!
Ez után mindenki elköszönt Rékától, és elindultunk vissza a szállodába.
2011. január 16., vasárnap
3. fejezet
Hosszú szünet után itt a 3. fejezet. Jó olvasást! :)
Másnap reggel hét órakor keltem, majd rövid készülődés után le mentem reggelizni. Az egyik asztalnál már ott ült Luca és Réka is, és vidáman beszélgettek.
- Sziasztok - ültem le hozzájuk a tálcámmal a kezemben, amin egy tál műzli volt.
- Szia! - köszöntek.
- Nem tudjátok mi lesz ma a program? - kérdeztem.
- Nyolctól nyelvi óra egészen kilencig, aztán szabad program, délben ebéd, utána nyelvi óra majd szabad program. Jól hangzik, ugye? - kérdezte vigyorogva Luca, mire én is hasonlóképpen tettem.
- Öhm, lányok, ugye nem baj, ha a délutáni szabad programot nem veletek töltöm? - nézett ránk pirulva Réka. Lucával összenéztünk, és pontosan tudtuk, hogy csak egy dolog állhat ennek a hátterében.
- Ki a szerencsés? - szegeztem neki a kérdést.
- Chris - mondta mosolyogva.
- Persze, hogy nem baj - mondta Luca, én pedig megfogtam a tálcámat, felálltam az asztaltól, majd Rékára néztem, és ezt mondtam:
- Jól van lányom, a családban maradsz! - majd elindultam, hogy leadjam a tálcát, de még így is hallottam két barátnőm nevetését.
A nyelvi óra elég jó volt, egy fiatal angol férfi jött hozzánk, aki nyelvet tanított egy középiskolában. Nagyon jó fej volt, és remekül tanított. Az óra után, mi hárman maradtunk kicsit még pluszba angolozni, de tanulásból nem lett semmi, ugyanis végigbeszélgettük az egészet. Megtudtuk többek között, hogy Peternek hívják, 25 éves, és itt él Londonban. Végül fél 11-kor Peternek mennie kellett, így hát mi is felmentünk a szobánkba. Réka lázasan keresgélte a ruháját a randijára, Luca pedig a Büszkeség és balítéletet olvasta. Én lefürödtem, bedőltem az ágyamba, és elaludtam.
Fél 12-kor ébredtem erős fej-és torokfájásra. A lányok aggódtak, de mondtam nekik, hogy beveszek fájdalomcsillapítót, és ledőlök pihenni. Végül beleegyeztek, és lementek ebédelni, onnan meg egyenesen a városba. Miután bevettem a gyógyszert lefeküdtem, és el is aludtam.
Amikor másodszorra felkeltem, telefoncsörgés ébresztett, Luca volt az.
- Szia, mondd - szólaltam meg.
- Baj van. - Amint ezt meghallottam, felültem az ágyban.
- Mi az, mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Réka kórházban van.
- De.. hogyan?
- Rosszul lett. Többet én sem tudok.
- Melyik kórházban van?
- A St. Anthony-ban.
- Sietek - mondtam, és letettem. Felvettem egy fehér pólót és egy farmert, zsebre vágtam a telefonom és a pénztárcámat, majd elrohantam. Az utcán nagy nehezen fogtam egy taxit.
- A St. Anthony kórházba, legyen szíves. - A sofőr nem is válaszolt, csak elindult. Szótlanul néztem ki az ablakon, és gondolkoztam. Vajon mi történhetett Rékával, mi lehet a baja? Súlyos? Gondolatmenetemből az a tény zökkentett ki, hogy megálltunk egy sikátorban.
- Mégis hol vagyunk, ez a hely nem úgy néz ki mint egy kórház! - mondtam felháborodottan. A férfi kiszállt a vezető ülésről, és kinyitotta a hátsó ajtót. Már épp kiszálltam volna, amikor visszalökött az ülésre.
- Nem mész sehova, cicus - mondta, és elkezdett taperálni. Elfogott az undor és a félelem.
- Engedjen el! - ellenkeztem. Gúnyosan felnevetett, én pedig pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva erősen a két lába közé rúgtam, mire összeroskadt a fájdalomtól. Lerúgtam magamról, és elkezdtem futni amilyen gyorsan csak tudtam. A sikátorból kifutva megpillantottam a kórházat, ahova aztán be is mentem. A kávéautomatánál megláttam Lucát.
- Szia - köszönt - Hol voltál ilyen sokáig?
- Az... az most nem lényeg. Réka. Mi a baja van Rékának? - kérdeztem.
- Nem tudom, még nem mondtak semmit. Remélem nem komoly - mondta lesütött szemekkel, miközben a kávéját kevergette.
- Hogy történt?
- Sétáltak Chrissel, és egyszer csak rosszul lett majd elájult.
- Itt van? - kérdeztem.
- Kicsoda? - vonta össze a szemöldökét.
- Chris.
- Igen, bent van Rékával. Csak egy ember mehetett be. - Ekkor az emlegetett személy megjelent.
- Na, mit mondtak? - támadtam le.
- Semmi konkrétat nem közöltek még, csak annyit, hogy Rékának komoly baja van. - Mindhárman fájdalmasan összenéztünk, és mindannyian azért imádkoztunk: csak ne legyen halálos.
Ui.: Tudom, tudom, rövid lett, de ez csak egy átvezető fejezet :) Légyszi véleményt :P
Másnap reggel hét órakor keltem, majd rövid készülődés után le mentem reggelizni. Az egyik asztalnál már ott ült Luca és Réka is, és vidáman beszélgettek.
- Sziasztok - ültem le hozzájuk a tálcámmal a kezemben, amin egy tál műzli volt.
- Szia! - köszöntek.
- Nem tudjátok mi lesz ma a program? - kérdeztem.
- Nyolctól nyelvi óra egészen kilencig, aztán szabad program, délben ebéd, utána nyelvi óra majd szabad program. Jól hangzik, ugye? - kérdezte vigyorogva Luca, mire én is hasonlóképpen tettem.
- Öhm, lányok, ugye nem baj, ha a délutáni szabad programot nem veletek töltöm? - nézett ránk pirulva Réka. Lucával összenéztünk, és pontosan tudtuk, hogy csak egy dolog állhat ennek a hátterében.
- Ki a szerencsés? - szegeztem neki a kérdést.
- Chris - mondta mosolyogva.
- Persze, hogy nem baj - mondta Luca, én pedig megfogtam a tálcámat, felálltam az asztaltól, majd Rékára néztem, és ezt mondtam:
- Jól van lányom, a családban maradsz! - majd elindultam, hogy leadjam a tálcát, de még így is hallottam két barátnőm nevetését.
A nyelvi óra elég jó volt, egy fiatal angol férfi jött hozzánk, aki nyelvet tanított egy középiskolában. Nagyon jó fej volt, és remekül tanított. Az óra után, mi hárman maradtunk kicsit még pluszba angolozni, de tanulásból nem lett semmi, ugyanis végigbeszélgettük az egészet. Megtudtuk többek között, hogy Peternek hívják, 25 éves, és itt él Londonban. Végül fél 11-kor Peternek mennie kellett, így hát mi is felmentünk a szobánkba. Réka lázasan keresgélte a ruháját a randijára, Luca pedig a Büszkeség és balítéletet olvasta. Én lefürödtem, bedőltem az ágyamba, és elaludtam.
Fél 12-kor ébredtem erős fej-és torokfájásra. A lányok aggódtak, de mondtam nekik, hogy beveszek fájdalomcsillapítót, és ledőlök pihenni. Végül beleegyeztek, és lementek ebédelni, onnan meg egyenesen a városba. Miután bevettem a gyógyszert lefeküdtem, és el is aludtam.
Amikor másodszorra felkeltem, telefoncsörgés ébresztett, Luca volt az.
- Szia, mondd - szólaltam meg.
- Baj van. - Amint ezt meghallottam, felültem az ágyban.
- Mi az, mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Réka kórházban van.
- De.. hogyan?
- Rosszul lett. Többet én sem tudok.
- Melyik kórházban van?
- A St. Anthony-ban.
- Sietek - mondtam, és letettem. Felvettem egy fehér pólót és egy farmert, zsebre vágtam a telefonom és a pénztárcámat, majd elrohantam. Az utcán nagy nehezen fogtam egy taxit.
- A St. Anthony kórházba, legyen szíves. - A sofőr nem is válaszolt, csak elindult. Szótlanul néztem ki az ablakon, és gondolkoztam. Vajon mi történhetett Rékával, mi lehet a baja? Súlyos? Gondolatmenetemből az a tény zökkentett ki, hogy megálltunk egy sikátorban.
- Mégis hol vagyunk, ez a hely nem úgy néz ki mint egy kórház! - mondtam felháborodottan. A férfi kiszállt a vezető ülésről, és kinyitotta a hátsó ajtót. Már épp kiszálltam volna, amikor visszalökött az ülésre.
- Nem mész sehova, cicus - mondta, és elkezdett taperálni. Elfogott az undor és a félelem.
- Engedjen el! - ellenkeztem. Gúnyosan felnevetett, én pedig pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva erősen a két lába közé rúgtam, mire összeroskadt a fájdalomtól. Lerúgtam magamról, és elkezdtem futni amilyen gyorsan csak tudtam. A sikátorból kifutva megpillantottam a kórházat, ahova aztán be is mentem. A kávéautomatánál megláttam Lucát.
- Szia - köszönt - Hol voltál ilyen sokáig?
- Az... az most nem lényeg. Réka. Mi a baja van Rékának? - kérdeztem.
- Nem tudom, még nem mondtak semmit. Remélem nem komoly - mondta lesütött szemekkel, miközben a kávéját kevergette.
- Hogy történt?
- Sétáltak Chrissel, és egyszer csak rosszul lett majd elájult.
- Itt van? - kérdeztem.
- Kicsoda? - vonta össze a szemöldökét.
- Chris.
- Igen, bent van Rékával. Csak egy ember mehetett be. - Ekkor az emlegetett személy megjelent.
- Na, mit mondtak? - támadtam le.
- Semmi konkrétat nem közöltek még, csak annyit, hogy Rékának komoly baja van. - Mindhárman fájdalmasan összenéztünk, és mindannyian azért imádkoztunk: csak ne legyen halálos.
Ui.: Tudom, tudom, rövid lett, de ez csak egy átvezető fejezet :) Légyszi véleményt :P
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)